"...A mozi zseniálisan kezdődik. Uma Thurman, a maga leszakadt szépségében becsönget egy ajtón, ami mögött egy fekete éjben tündöklő fiatal anya nyitja a zárat. Pár másodpercig néznek, majd egy akkora maflás következik, hogy törik a jó minőségű szobagarnitúra. Egy Jerry Springer-show-nál radikálisabb késpárbaj kezdődik a gyengébb nem részéről, amit a sárga iskolabusz érkezése szakít félbe, mert megérkezett a copfos gyerek az iskolatáskával. A két nő a konyhában érzékeny anyaként nem vágja tovább egymást, hisz mit is szólna hozzá a gyerek? De ami remekül és önironikusan kezdődik, a végére a blődlin is túlhaladva unalmas és mechanikus lesz, pont úgy, mint egy tömeges kivégzés köszörületlen karddal bármelyik számítógépes programban. A motivációra és a kezdőokokra nézvést semmit nem tudunk. Nem is tudhatunk, mert a divatok szerint ez egy hosszú film első etapja, az egész megértéséhez szükséges a második rész, igaz, majd csak egy év múlva kerül a közönség elé, addig coki. Szokássá vált a filmben is a tévésorozat, de egy hét helyett a szuszpenzolt néző várhat akár egy évig, addig is örüljön a marketingfogásnak. Ezt teszi A Gyűrűk Ura, a Harry Potter, a Mátrix. Evvel én úgy vagyok, mint az olyan kapcsolattal, ahol éveken át csak pettingelünk, a végén már én nem akarom az orgazmust. Vagyis van egy szőke bige, akit a film elején terhesen szarrá vernek, fejbe lőnek, de semmi gáz, csak egy kis kóma, amiből négy év után frissen és egészségesen lehet kijönni. Talán még a bőrének is jót tett ez a hosszú alvás, ez lehet a XXI. századi egészségmegőrzés wellnessprogramja; mindenesetre azt látom, hogy semmit nem vesztett harci erejéből és bosszúszomjából ez a nő. Van rá másfél órája, hogy fejeket vágjon le, karokat szabdaljon le tőből, fejeket rúgjon le csípőből - ennyi. Tényleg. Miért, minek, és vajh kinek tetszik ez az egész, nem tudjuk meg ebben az évben ..." -írta Settenkedő Quentin Tarantino: Kill Bill című filmjéről kritikájában.